Mennyire volt átkos az „átkos” a ma embere szerint? – A kommunizmus mai megítélése

KÉPMÁS.HU - 2021.07.13. (DR. SZÁSZ ADRIÁN)

2021. július 13.

Mennyire volt átkos az „átkos” a ma embere szerint? – A kommunizmus mai megítélése

A kommunista diktatúra emlékezete a magyar társadalomban című kiadvány ismertető írása a képmásban.

Pierre Nora francia történész emlékezethelyeknek (lieu de mémoire) nevezi azokat a helyszíneket, tárgyakat, eseményeket, amelyeknek a jelentése megfoghatóvá teszi a történelmet az emberek számára. Ezek a fogalmak segíthetik a Kádár-kor iránti nosztalgia megértését is. Emlékezethely a háromhatvanas kenyér, az ezerötös Lada vagy épp a Lada hátuljából előkerülő téliszalámi is – olvasható abban a kötetben, amelyben a Századvég Alapítvány a szocializmushoz való viszonyunkról végzett kutatását összegzi.

A kommunista diktatúra emlékezete a magyar társadalomban című kiadvány a Nemzeti Emlékezet Bizottsága megbízásából készült. Bemutatása – amely stílszerűen egybeesett Kádár János halálának 32. évfordulójával – jó alkalmat kínált elgondolkodni: kinek mekkora a felelőssége abban, hogy például az 1989 után született generáció tagjaihoz milyen üzenetek jutnak el a világrajövetelüket megelőző időszakról. A második világháborútól a rendszerváltozásig terjedő évtizedekről, amelyek hemzsegtek az egyéni és társadalmi traumáktól, elég, ha az 1956-os forradalom utáni megtorlásokra gondolunk. Generációnként (is) eltérő, ki mit tud ezekről, illetve mit gondol arról, amit tud.

A személyes emlékek ebben is meghatározók, de mit tehetnek azok – vagy mit tehetünk mi értük –, akik nem éltek egy percet sem az előző rendszerben? Segíthetünk-e kialakítani az álláspontjukat? Természetesen, főleg, ha ők a családtagjaink, a kutatás szerint ugyanis a családi történeteknek hisz mindenki a legjobban, jobban, mint a világhálónak vagy a történelemkönyveknek. A megkérdezettek döntő többsége otthonról, a saját értékrendjéhez legközelebbi forrásból tájékozódik. Ez több okból is érdekes, mint arra a kötet egyik szerzője, Bauer Béla szociológus a bemutatón felhívta a figyelmet.

– A családi emlékezet is töredezett – vallja a kutató. – Egyrészt összemossa a Rákosi- és a Kádár-korszakot, másrészt akik a Kádár-korszakban születtek, másképp emlékeznek, mint azok, akik már Rákosi idején is éltek. Nagy az ő felelősségük. Mivel sokan közülük a fiatalságukról beszélnek, nyilván a pozitív élményeik kerülnek túlsúlyba. Hiába volt például hiánygazdálkodás, nem biztos, hogy megmaradt az emlékezetükben, mennyit kellett várniuk egy autóra, vagy hogy csak egyféle szappant lehetett kapni. Minél inkább távolodunk egy korszaktól, annál kevésbé szemléljük kritikusan.

A rossz emlékek törlése egyfajta védekezés is a rossz tapasztalatok ellen. A fiatalkorát utólag mindenki szépnek látja, aki nem pont akkor élt meg háborús, éhínséges borzalmakat. Az 1989 után születettek már nem mondhatják a szocializmusra, hogy „régen minden jobb volt”, azt viszont igen, hogy „az egy furcsa időszak lehetett”, és a maradványaival is – például az építészetben – nap mint nap találkozhatnak. A Rákosi- és a Kádár-korszak közül jellemzően az előbbiről tudnak kevesebbet, és nem csak azért, mert a túlélői már igen idősek (és nem is biztos, hogy a családi ebédnél életüknek arról a szakaszáról szoktak mesélni). Részletességükben a történelemkönyvek is jobban koncentrálnak a Kádár-korra, ahogy az idősebbek nosztalgiája és a fiatalok retró érzése is sokkal inkább erre, semmint a kommunista diktatúra teljes időszakára vonatkozik. Feledve egy kicsit, hogy a Kádár-rendszer enyhülést ugyan hozott, de emberek tömegeit továbbra is megalázta.

Míg a nosztalgiát elsősorban a megélt kulturális élmények – zenék, ruhák, találkozások – hordozzák, a mai retró divat már egy saját emlékektől mentes nosztalgia, legfeljebb valamiféle közös újragondolás állhat mögötte az idősebb családtagokkal. A fiatalok nem is tudhatják, mit szeretnének megismételni, visszahozni, a jelenség politikai súllyal nem bír számukra. Egyrészt a tudáshiány az, ami vonzóvá, titokzatossá teheti számukra ezt a korszakot. A könyvben megszólaló egyik pedagógus szerint Nagy Imre a maiak számára sajnos nem közelibb történelmi személy, mint mondjuk az Australopithecus. És az 1945 utáni időkről a kicsik sem hallanak meséket, mondákat, mint Mátyás királyról meg a törökökről. A fiatalok nagy része sajnos közömbös a korszak iránt, nem is tudja elképzelni egy önkényuralmi rendszer működését. Bizonyos akkori szavak (besúgó, disszidálás, maszek) jelentését sem értik.

Mielőtt a kutatás néhány adatára térnénk, „hallgassuk meg” Müller Rolf történész véleményét is, aki a könyvet lektorálta: – Aki pozitívan élte meg a Kádár-kort, azzal nem vitatkozhatunk. De nemcsak egyéni, hanem kollektív emlékezet is van! Míg a történészek érzelmektől mentesek, távolságtartók, tárgyilagosak, a nosztalgia ennek az ellentéte: érzelmi kapcsolódás, emberi dolog.

A retró kultusz pedig egy irányítható folyamat, amit megszüntetni nem lehet és nem is kell, de érdemes lenne ismeretterjesztővé formálni.

Nem a mai fiatal bűne, hogy nem tudja, mit jelentett anno a sorban állás. Érdekes a vizuális kultúra szerepe: alapvetően vidám filmek kötődnek a Kádár-korszakhoz, legalábbis van bennük humor. Az ember talán így akarja látni utólag is. De egy mai huszonévesnek A tanú, az Eldorádó vagy a Megáll az idő mögöttes tartalma nem jön át, olyan, mint valami antik szerző műve. A képi forma sem működik tehát, pedig azt hiszem, 1989 előtt jobb filmek készültek a rendszerről, mint utána. Fontos feladat lenne a vidéki szenvedéstörténet feltárása is, mert politikai rendőrség nemcsak Budapesten, hanem Szombathelyen, Nyíregyházán is létezett, ám ezekről kevés a visszaemlékezés.

Kép: Fortepan, Adományozó: Nagy Gyula

Sokakban erős a passzív tudás: a nyitott kérdésekre nem tudnak válaszolni, de egy-egy konkrétumról beugrik nekik valami („ja, tényleg!”). Az emberek negatív emlékezethelyei: gumibot, alacsony életszínvonal, a nemzeti múlt megbélyegzése. A pozitívak: biztonság, a legvidámabb barakk. A fiatalok is úgy tudják, hogy mindenkinek jutott valami, nem volt magyarkodás, egyértelműek voltak a szabályok. Pár kultikus mondat az ifjaknak is ismerős, például: „A szovjetek már a spájzban vannak”.

A kérdések, amik bennünk maradtak: biztos, hogy mindenről beszéltünk az elmúlt 30 évben, amiről kellett (volna)? Nem „csak” azért élték meg sokan a Kádár-korszakot kedvezőnek, mert a 20. század többi időszakával összehasonlítva ez volt az egyik legkevésbé rossz?

Hogyan lehetne az eltérő egyéni történeteket hiteles közös történelmi emlékezetté formálni, amelynek nemcsak a Túró Rudi meg az úttörőtábor a része, hanem az erőszakhullám meg a templomba járók ellehetetlenítése is?

Miként lehetne eljutni addig, hogy ne csak az beszéljen a ’89 előtti múltjáról szorongás nélkül, aki elért valamit a rendszerben, hanem az se szégyenkezzen, akinek a családja a vesztes oldalon állt, traumát élt át, áldozattá vált? Talán e kérdések megválaszolásában rejlik az igazi felelősségünk.

Forrás:

Kiadványaink megvásárolhatók az Anima, a Libri és a Líra könyvesbolthálózatban, valamint a Penna könyvesboltban.

Nem találta meg a keresett könyvet?

Információ