A nemzetközi kapcsolatok szolgálatában?
Levéltári Közlemények - 2020. 89. évf. (Garadnai Zoltán)
2020. April 27.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara 2017. október 12–13-án tudományos konferenciát rendezett „Kinek a szolgálatában? Diplomácia és állambiztonság” címmel. A tudományos ülésen nyolc tudományos intézet huszonhét kutatója tartott előadást, ezek írott változatát tartalmazza az alig egy évvel később megjelent tanulmánykötet.
A konferencia előkészítésében a NEB külügyi munkacsoportja vett részt, és a tanácskozáson arra keresték a választ, hogy 1945 és 1990 között „mit jelentett a diplomácia és állambiztonság összefonódása Magyarországon, hogyan működtek együtt, kik ellen léptek fel, kiket akartak elhárítani, és kiket akartak együttműködésre bírni”. A konferencián nyolc tudományos intézet huszonhét kutatója tartott előadást, ezek írott változatát tartalmazza az alig egy évvel később megjelent tanulmánykötet (az időközben máshol megjelent tanulmányokat leszámítva), a szerzők neveinek alfabetikus sorrendjében.
A könyv Hankiss Ágnes bevezető előadásával kezdődik. A Hírszerzés és rendszerváltás az amerikai magyar rezidentúrán című tanulmány az 1988 és 1989 közötti időszakot vizsgálja. Óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy egy valóban nagyon érdekes és különleges kapcsolat történetének epizódja megfelel-e egy általános bevezető követelményeinek. Meglátásom szerint egy univerzális, a nemzetközi kapcsolatok változásainak elemzésére vonatkozó összefoglaló vagy egy szerkesztői bevezető megfelelőbb keretet adott volna a rendkívül színes és változatos tanulmányok értelmezéséhez. A
Sáringer János kiváló, elsődlegesen a magyar Külügyminisztérium hivataltörténetét elemző tanulmányában megfogalmazott, de csak félig-meddig kifejtett gondolatok ehhez megfelelő kiindulási alapot jelenthettek volna, de a szerkesztői bevezető vagy/és általános bevezető elhagyása miatt markáns hiányérzete támad az olvasónak. Úgy gondolom, hogy a hidegháborút nem lehet egységes időszakként értelmezni, abban konfliktusos és megegyezést kereső szakaszok egyaránt voltak, amit a folyamatos (ideológiai alapú) propagandaháború kísért, és az eltérő percepciók is alapvetően meghatározták a Kelet és a Nyugat kapcsolatainak megítélését, a valóság és a valóságnak hitt tények értékelését. A hidegháborús korszak nemzetközi kapcsolatainak értelmezése megérné akár egy önálló kötetet megjelentetését is, ahol a nemzetközi kapcsolatok összes tudományterületének művelői (politológia és geopolitika, nemzetközi jog, közgazdaság, történelem) kifejthetnék álláspontjukat a hidegháború történetével kapcsolatban.
Andreides Gábor Száll József életútját mutatja be, disszidálásának okait és körülményeit elemzi magyar levéltári, illetve olasz internetes és svájci levéltári források alapján. Végkövetkeztetésében a nyugati titkosszolgálatok játszmáját helyezi előtérbe, de figyelmét elkerülte (és így nem is hivatkozik rá) M. Szebeni Géza által a Corvinus Egyetem Grotius internetes honlapján megjelent személyes hangvételű húszoldalas tanulmány (szerzője aktív diplomataként élte át az eseményeket), amely a titkosszolgálati vonal mellett a korrupciós tényezőt is hangsúlyozza. Értékelésem szerint Száll József a magyar diplomácia egyik legjobban felkészült, ám gátlástalan alakja volt, akinek szerepét és tevékenységét a nyugati és a szovjet titkosszolgálatok levéltári iratainak feltárásával lehetne pontosabban megrajzolni. E tekintetben a szerzőnek hamarosan megjelenő, Száll Józsefre vonatkozó életrajzi kötete meghatározó lehet.
Bank Barbara az egykori recski internáltak és az állambiztonság kapcsolatát vizsgálja. A tanulmányból jól látható, hogy a „kapcsolat” az egykori elítéltek és a szolgálatok között megmaradt, a rendszer számára ugyanis alapvető fontosságú volt, hogy az egykori internáltak életútját, tevékenységét azok haláláig (és a rendszerváltozásig) kövesse.
Baráth Magdolna a hírszerzők diplomáciai fedésben végzett tevékenységét elemzi az 1948 és 1990 közötti időszakban, és kiváló összefoglalását adja a témának, tanulmánya alapműként értékelhető.
Borvendég Zsuzsanna a magyar hírszerzés és a technológiai transzfer kérdését elemzi, rámutatva arra, hogy a magyar hírszerzés fontos szerepet játszott a modern technológia megszerzésében, és jól érzékelteti azt a különleges szerepet, amelyet Magyarország ezen a területen „kompországként” játszott. Egyetérthetünk a szerzővel abban, hogy „a téma további kutatásokat érdemel, megismerése hozzá fog járulni a Kádár-rendszer mind teljesebb megismeréséhez.” Az alapos kutatásokra épülő tanulmány megerősíti azon véleményünket, miszerint a rendszer stabilitásának megőrzése szempontjából rendkívül fontos nyugati kapcsolatok nagyobb rugalmasságot kényszerítettek ki a budapesti vezetés részéről. Ugyanakkor a Mitterrand elnök levéltárában az 1982-es budapesti úttal kapcsolatban található feljegyzésekből azt is láthatjuk, hogy a nyugati országok (pl. Franciaország) szempontjából ez egyben a pozíciószerzés egyik eszközét is jelen-tette, s (utólag már tudjuk) hosszú távon a rendszer összeomlásához vezetett.
Erdős Kristóf tanulmánya a magyar állampolgárok Ausztriából Magyarországra történő, 1945 és 1947 közötti repatriálásának kérdéseivel foglalkozik a külügy és a politikai ellenőrzés szemszögéből.
Fejérdy András írása a hírszerzés és a diplomácia szoros kapcsolatát mutatja be. A levéltári források alapján a szerző jól érzékelteti, hogy a magyar–szentszéki közeledés milyen bonyolult diplomáciai-hírszerzői kontextusban értelmezhető, mekkora szerepe van az információnak és a dezinformációnak, illetve ezek politikai-diplomáciai szempontok szerinti felhasználásának. A tanulmány révén bepillanthatunk a diplomáciai alkudozás hátterébe, az eltérő érdekcsoportok közötti versengésbe, és megérthetjük a szentszéki keleti nyitási politika motivációit. Fejérdy Gergely tanulmánya Rüll Tamás életén keresztül mutatja be a francia hírszerzés és a magyar kémelhárítás küzdelmét az ötvenes évek elején. Rüll Tamás élete és tevékenysége a későbbi francia családja előtt is ismeret-len maradt. A szerző érdeme, hogy a magyar levéltári források mellett a család tulajdonában meglévő iratokat is felhasználta, de feltételezhetjük, hogy a még nem kutatható francia és szentszéki levéltári iratok felhasználásával árnyaltabb kép rajzolódik ki.
Fiziker Róbert tanulmánya ismét Ausztriába kalauzol minket, az enyhén humoros, de egyben olvasmányos munka egyszerre enged bepillantást az Ausztriában tevékenykedő titkosszolgálatok világába és a magyar–osztrák tudományos kapcsolatokba. A hidegháború alatt Bécs szerepe kiemelkedő volt, mivel a Kelet és a Nyugat találkozásánál számos nemzetközi intézmény székhelyeként is szolgált, miközben nemzetközi tárgyalások (gondoljunk a diplomáciai és konzuli jogokat szabályozó bécsi megbeszélésekre) is zajlottak az egykori császárvárosban. Fiziker Róbert munkája egy már korábban elkezdett, de terjedelmi okok miatt eddig ki nem dolgozott kutatási témára alapozódik, és a könyv egyik „legérettebb” tanulmányának tekinthető.
Germuska Pál a magyar hírszerzés és az Európai Gazdasági Közösség kapcsolatát mutatja be, elsődlegesen a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig, mert ebben a periódusban volt a legintenzívebb az EGK irányában végzett titkos-szolgálati tevékenység”. A nagyon alapos forrásbázisra és szakirodalomra épülő tanulmány alapmunkaként értékelhető.
Hornyák Máté az egyházi vezetők diplomáciai tevékenységét elemzi az 1949 és 1956 közötti időszakban. Számunkra különösen kiemelkedő Péter János személyének értékelése, a keleti rendszer nyugati elfogadtatásának érdekében végzett tevékenysége. Azt az eddigi kutatásainkból tudjuk, hogy Péter János 1965-ös párizsi útja fontos állomást jelentett a Kádár-rendszer nyugati elfogadtatásának folyamatában. A szerző tanulmányából megismerhetjük a magyar protestáns püspök élet-útjának korai szakaszát, amikor a nyugati protestáns kapcsolatok szoros ellenőrzés alatt voltak (Rákosi–Gerő–Moszkva), és Péter János külpolitikai tevékenységét is meghatározták. Ebben az esetben is a külföldi titkosszolgálat(ok) levéltáraiban találhatunk válaszokat, és egyetérthetünk a szerző azon értékelésével, miszerint Péter János „…a mai napig a múlt század egyik legellentmondásosabb református püspökévé vált”. Ivánfi Miklós a magyar békeelőkészítés és diplomácia, illetve a csehszlovák kémkedés összefüggéseit elemzi. Ebben a tanulmányban is megjelenik Péter János személye, akinek motivációit ebben az esetben is sejtelmes homály fedi. A szerző meglátása szerint a béketárgyalások menetét és eredményét érdemben nem befolyásolta a kirobbant kémkedési ügy, és a szereplők sorsának bemutatása jól érzékelteti azt, hogy az 1945 és 1948/49 közötti, rövid polgári demokratikus idő-szak után mindenkinek az életét a kiépülő kommunista diktatúra határozta meg.
Kávássy János Előd dolgozata a kötet egyik legizgalmasabb tanulmánya. A „tükrök és trükkök” jól érzékeltetik a valóság észlelése és értelmezése/felhasználása közötti eltéréseket, a percepciók, a vágyott világ és a valóság közötti eltéréseket, továbbá az 1989/90 után megmaradt nyitott kérdéseket.
Kecskés D. Gusztáv tanulmánya az országimázs-kísérlet ellentmondásait mutatja be, és a Kádár-rendszer emigrációs politikáját elemzi. A korábban készített értékeléseket tovább gondolva (Békés Csaba, Földes György), a magyar külpolitika sikereként értékeli az 1957 és az 1962 közötti történéseket.
Krajcsír Lukács dolgozata némileg eltér a többi tanulmánytól, mivel a csehszlovák diplomácia és a hírszerzés, illetve a keleti országok által támogatott szélsőbaloldali terrorizmus összefüggéseit vizsgálja a kubai kapcsolaton keresztül. A kommunista csehszlovák vezetés és a nemzetközi terrorizmus kapcsolata óhatatlanul is ráirányítja a figyelmünket arra, hogy a keleti blokk országai számára az ideológiai háború mellett fontos volt a valódi, titkosszolgálati eszközökkel folytatott háború is. E tekintetben érdemes elgondolkozni a magyarok szerepéről is (pl. a Carlos számára nyújtott menedékről és a lyoni vonaton elkövetett merénylet összefüggéseiről).
M. Madarász Anita a British Council 1955 és 1956 közötti magyarországi helyzetét elemzi. Láthatjuk, hogy a nyugati országok elsődleges célja az volt, hogy a keleti blokk országait a kultúrdiplomácia eszközeivel fokozatosan visszatérítsék a nyugati gyökerekhez. A magyar forradalom kirobbanása, a szenvedélyek és indulatok hevessége alapvetően átrendezte az erőviszonyokat. A szerző Macher Anikó értékelését veszi át akkor, amikor megállapítja, hogy a forradalom kirobbanása a legtöbb nyugati elemzőt meglepte, és alapvetően meghatározta a nyugati országok és Magyarország kulturális kapcsolatainak alakulását.
Mező Gábor tanulmánya a külpolitikai tudósítók és a kádári hírszerzés kapcsolatát mutatja be, vagyis a kommunista állambiztonság és a sajtó sajátos együttműködését ismerteti. Az egyes szereplők által utólag eufemisztikusan „őrző kutyaként” is értékelt szerep valójában nem jelentett mást, mint a rendszer kiszolgálását, az önálló magyar út elutasítását.
Ötvös István írása a magyar titkosszolgálati vezetők közötti hatalmi harc meg-értését segíti. A tanulmányból láthatjuk, hogy a magyar állam szervei presztízsharcot folytattak egymással anélkül, hogy felismerték volna küzdelmük tragikus következményeit.
Rácz János Magyarország percepcióját vizsgálja az angolszász világban a hidegháború időszakában. Ehhez a módszertani alapot Glant Tibornak az 1956-os magyar eseményekre vonatkozó sajtóelemzése jelenti. A szerző 1945-től vizsgálja a Magyarországgal foglalkozó híreket, és felteszi a kérdést (bár választ nem ad rá): „Az adatok mégis láthatóvá teszik az érdeklődés fokát. S talán ezeknek az ismereté-ben át kell értékelnünk Magyarország sokak által többnek vélt hidegháborús szerepét és fontosságát.”
Sáringer János a magyar Külügyminisztérium működését elemzi, s rögtön a dolgozat elején felveti a kérdést, hogy Magyarország nemzetközi kapcsolatai tekintetében 1945 januárja és 1956 szeptembere között beszélhetünk-e külpolitikáról, vagy inkább a „külkapcsolatok” kifejezéssel lehet leírni hazánk akkori nemzetközi kapcsolatait. A dolgozat azt az ellentmondásos és bonyolult időszakot mutatja be, amikor a diplomácia gyakorlatilag teljesen alárendelődött a politikai akaratnak, a minisztériumi tisztviselők szerepe a végrehajtásra korlátozódott, ami az 1945 előtti helyzethez képest lényeges változást jelentett.
Soós Viktor Attila tanulmánya egy már 2015-ben megjelent írás tovább gondolása, amely egyben az Szentszék és Magyarország 1945 és 1990 közötti kapcsolatainak egy szeletét, az 1960-as és 70-es évek történetét kívánja feldolgozni. Sz. Kovács Éva Törökországi levelek című tanulmányát a Betekintőben 2015-ben megjelent forrásközlésére alapozva jelentette meg, és egy harmincéves, diplomáciai fedésű állambiztonsági karriert mutat be. Szilágyi Gábor a nyugati kommunista pártok anyagi támogatását elemzi, és az ún. „guruló dollárok” rendszerét vizsgálja, de végső megállapítása szerint a „…teljes, koherens kép egyelőre (megfelelő forrásbázis híján) nem alakítható ki”.
Vági Attila diplomáciatörténeti tanulmánya az 1989-es magyar határnyitás összefüggéseit elemzi. A tanulmánykötet utolsó írásaként Vörös Géza Sinor Dénes orientalista életét mutatja be, és azt elemzi, hogy egy neves tudós miként kényszerült arra, hogy szakmai karrierje érdekében az állambiztonsággal együttműködjön, valamint bemutatja azt is, hogy a hatóság emberei hogyan látták és értékelték a tevékenységét.
A NEB külügyi munkacsoportja által készített tanulmánykötet összességében hiánypótló munkaként értékelhető. Sajnálhatjuk azonban, hogy szerkesztői bevezető nem készült, így az eltérő időszakokkal foglalkozó tanulmányokat nem helyezték keretbe. Fontosnak tartanám a lábjegyzetek egységesítését is (pl. Kávássy János a magyar forrásokat a többi tanulmánytól eltérően és nem megfelelően hivatkozza). A tanulmányok végén egy rövid, angol nyelvű összefoglaló a könyv értékét növelte volna, valamint érdeklődéssel olvastuk volna a szerzők rövid életrajzát, ami révén jól lehetett volna érzékeltetni a teljesnek korántsem tekinthető szerzőgárda sokszínűségét, valamint azt, hogy hol és kik foglalkoznak a hidegháború történetével.
A kötet ismertetője:
A könyvbemutatóról, illetve a kötetről szóló írások, rádió – ,tv – műsorok: