Könyvismertető a Magyar sors Kárpátalján című kötetről a jelujsag.hu oldalon.

A történelmet egymással sokszor tudományos diskurzust és polémiát folytató történetírók írják, a nagy folyamatokat pedig mozaikszerű kockákból rakják össze. Ennek fontos összetevői az egyéni sorsok, amelyek megerősítik, árnyalják és gazdagítják a történészek által leírt narratívákat. Ebbe a sorba illeszthető a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) hiánypótló, Gulag könyvek című sorozata, amely a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékévéhez kapcsolódóan indult. Ezúttal Kulcsár Zoltán visszaemlékezéseit jelentették meg Magyar sors Kárpátalján címmel.

A történelmet egymással sokszor tudományos diskurzust és polémiát folytató történetírók írják, a nagy folyamatokat pedig mozaikszerű kockákból rakják össze. Ennek fontos összetevői az egyéni sorsok, amelyek megerősítik, árnyalják és gazdagítják a történészek által leírt narratívákat. Ebbe a sorba illeszthető a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) hiánypótló, Gulag könyvek című sorozata, amely a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékévéhez kapcsolódóan indult. Ezúttal Kulcsár Zoltán visszaemlékezéseit jelentették meg Magyar sors Kárpátalján címmel.

Ahogy Máthé Áron, a NEB elnökhelyettese, a sorozat szerkesztője Szovjet fogság barakk nélkül című bevezetőjében rámutat, a szerző édesapja a csehszlovákiai hatóságok bántalmazása következtében hunyt el, zsidó származású játszópajtásai a holokauszt áldozatai lettek, édesanyja legfiatalabb öccse a második világháborúban esett el, az egyik nagynénjének a férje pedig hithű kommunistaként önként kóstolt bele 1940-ben a szovjetunióbeli életbe, ahol szinte azonnal a Gulagra vitték, s onnan csak 1956-ban szabadulhatott, immáron meggyőződéses antikommunistaként. Mondhatnánk keserű szájízzel és iróniával, hogy a Gulag ez esetben átnevelő táborként funkcionált, csak nem úgy, ahogy a Sztálin vezette kommunista párt szerette volna. Nem volt egyébként ennyire szerencsés Kulcsár Zoltán két nagybátyja, illetve másik nagynénjének a férje, ők ugyanis a málenkij robot megpróbáltatásaiba mindhárman belehaltak. A kötet Előszavában Milován Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnöke, a Kárpátaljai Megyei Tanács tiszteletbeli elnöke mindehhez hozzáteszi, hogy a szerző – aki életkorából fakadóan (1939-es születésű) nem lehetett ott a Gulag lágerrendszerében, viszont a családjában lezajló tragédiák sorozata indokolta, hogy könyvírásra vállalkozzon – „eseményekkel, nevekkel és adatokkal teli dolgozata a múló idővel csak egyre értékesebb lesz azok számára, akik érdeklődnek Kárpátalja iránt. Ez az írás lehetett volna egy boldog és derűs ember optimista számadása, ám közbeszólt a történelem, Kárpátalja tragikus története.”

A kötet távolabbról indítja a családi történetet, Kárpátalja történetét taglalja áttekintően egészen a honfoglalásig (!) visszamenően, külön fejezetet szánva az 1867-es kiegyezést követő gazdasági-kulturális fellendülésnek, illetve az első világháború tragikus következményeinek. Érdekes intermezzoként tárgyalja egyik nagybátyja történetét, aki a harsány kommunista propaganda hatására többedmagával elindult volna Lengyelországon keresztül a Szovjetunióba munkát keresni, mert otthon nem talált, de a szovjet-lengyel határon egy a Gulagról elszökött, elgyötört csoporttal találkozva elment ettől a kedve. Ők ugyanis felvilágosították a vállalkozókedvűeket arról, hogy a szovjet birodalomban a propagandával ellentétben tombol az éhínség, halott vagy éhségtől elcsigázott emberekkel vannak tele a városok utcái, és ha odamennek, biztos, hogy kapitalista kémként a Gulagon végzik, ahonnan nincs menekvés. A szökevény csoport egyik tagja a körülöttük lévő fák egyikére mutatva egyenesen úgy fogalmazott, hogy inkább akasszák fel magukat, minthogy a Szovjetunióba menjenek.

A második világháborús, szovjet csapatok előli visszavonulás is megjelenik egy rövid fejezet erejéig a könyvben, miszerint sokakról nem lehetett tudni, hogy mi történt velük, eltűntek, hadifogságba estek vagy meghaltak. Édesanyjának egyik öccse, Laci is erre a sorsra jutott, aki az irgalmatlan hidegben úgy gondolta, hogy leül egy kicsit megpihenni, ám az egyik ismerőse nógatta, hogy ne üljön le, mert megfagy. A fiú nem fogadott szót, a jóindulatú figyelmeztető ember pedig – noha továbbment –, mégis visszatért hozzá, de már nem találta a helyén, és a mai napig nem lehet megnyugtatóan tudni, mi lett vele. (Az efféle történet nagyon sokszor visszaköszön más emlékezők tollából is.)

A kötet egyik gerince A szovjet megszállás kezdete című fejezet, amely címével némiképp ellentétben – dióhéjban – végigviszi a szovjetunióbeli Gulag gyalázatos éveinek kárpátaljai vonatkozásait, így akár a közoktatásban is használni lehetne, illetve egy érettségi tételhez is fontos adalékul szolgálhat. Itt olvashatjuk, hogy Kárpátaljáról elsősorban a magyarokat és a németajkúakat vitték kényszermunkára, ami a szovjet ígéretekkel ellentétben nem három napig, hanem hosszú évekig tartott, így a málenkij robot kifejezés szitokszóvá vált az azt megélők és családjaik, de a szélesebb társadalomban is. A szolyvai gyűjtőtáborba való erőltetett menetelés – melynek során tilos volt elfogadni bármiféle ételt a helyi lakosságtól – leírása megrendítő, ahogy az is, hogy az egykori laktanyában 12 ezer sorsüldözöttet zsúfoltak össze, akiknek körében hamarosan felütötte a fejét a flekktífusz, s így naponta több százan haltak meg. (A helyzet romlása indokolta, hogy a lágert még 1945. április elején bezárják.) De amíg odaértek, addig is kegyetlenül bántak velük, fűtetlen helyiségekben vagy a szabad ég alatt kellett éjszakázniuk, így betegen érkeztek Szolyvára, megpróbáltatásaik következő színhelyére.

A szambori gyűjtőtábor semmivel sem volt kellemesebb gyülekezési pont, ide a behavazott Kárpátok úttalan útjain jutottak el, de sokan kidőltek a sorból, őket kegyetlen módon lelőtték a szovjet katonák, és még a temetésükről sem gondoskodtak, ott maradtak az út szélén. Miután továbbindultak a Szovjetunióba, a vonatút is tartogatott számukra jelentős megpróbáltatásokat: fűtetlen vagonokban utaztak, naponta egyszer kaptak száraz kenyeret, amit szuhariknak hívtak, és mindössze egyetlen vödör víz állt rendelkezésükre. Ilyen körülmények között minden reggel jó néhány holttestet kellett kitenniük a vonatsínek mellé, mire odaértek a minden kínok betetőzéseinek színhelyére, valamelyik Gulag-táborba. (A Gulag kifejezést egyébként azért használja a kötet, mert így ment át a köztudatba, ugyanakkor a történelmi tisztánlátás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a magyarok döntő többsége hadifogolyként és internáltként a Gupvi lágerrendszerbe került.)

A szerző az objektivitást mindig szem előtt tartva megemlíti a könyvében, hogy a kárpátaljai ruszin emberek közül sokan kiálltak a magyarok mellett. Erre személyes példát is felhoz, mégpedig az apósáét, akit a terebespataki ruszinok nagyon megszerettek, hiszen tanítóként nagyon emberségesen bánt velük és gyermekeikkel, unokáikkal, ezért megmentették attól, hogy málenkij robotra kelljen mennie. Úgy intézték el ezt neki, hogy a szovjet tisztnek azt mondták, az apósa nem is magyar, hanem kálvinista, és egyébként is, ki fogja a gyerekeiket tanítani, ha ez a kiváló szakember elhagyja a falut? Nem tudni, hogy az emberek összegyűjtését vezénylő katonatiszt ennyire tájékozatlan volt vallásügyileg, netán jóindulatúan viseltetett a tanító iránt, de a mentési művelet jól sikerült, és a pedagógus maradhatott övéi között.

Az az abszurd eset is előfordul a könyvben, miszerint a szerző egyik nagybátyja a múlt század húszas éveiben Párizsban dolgozott géplakatosként, és emiatt 1945 után francia kémnek minősítették a szovjetek – holott Franciaország 1940-ben bekövetkezett német megszállása után hazatért –, s emiatt ő sem kerülhette el a deportálást. Korabeli szemtanúk beszámolója szerint Szamborban halt meg, mindössze 46 évet élt. A család egy másik tagja, a mozdonyvezető Imre bácsi, aki Nyíregyházán alapított családot, szintén megjárta a földi poklot, a Gulagon kötött ki azzal az ürüggyel, hogy a vasúti pályákat kell rendbe hozni. A szakértelmét nem sokáig kamatoztathatta, valahol a Kaukázus egyik kényszermunka-táborában halt meg. Még mielőtt elhurcolták volna azonban, előrelátó módon elásta a kertjükben azokat az élelmiszereket, amelyekről úgy gondolta, hogy a szovjet megszállás után szükségük lehet. Így került a földbe többek között szalonna, zsír, liszt, száraztészta, kávé, kakaó és kása is. Bár Imre bácsi már nem volt otthon, elővigyázatossága megmentette felesége és két gyermeke életét az éhezéstől. Az özvegynek duplán tragikus sors jutott, nem volt elég, hogy meggyilkolták a férjét a Szovjetunióban, egy határ választotta el a szüleitől, akik az immáron a Szovjetunióhoz tartozó Nagyszőlősön éltek. Csak 1957-ben találkozhatott velük, amikor beengedték szovjet területre. Ekkor a szerző visszaemlékezése szerint – akinek az édesanyja volt az egyik testvére az özvegynek – átölelték egymást, egy szót sem szóltak, csak zokogtak. Mindenki siratott valakit: az özvegy Manci néni a férjét, a szerző édesanyja pedig a fiútestvérét, aki szintén meghalt.

A tragikus események sorát a végtelenségig lehetne folytatni. A kötetből kiderül, hogy a kárpátaljai magyar családok szinte mindegyikének vannak ehhez hasonló traumái. Nekik állít emléket a kiadvány, figyelmeztetve arra bennünket, hogy felelősek vagyunk azért, hogy efféle szörnyűségek soha többet ne forduljanak elő az emberiség történetében.

Forrás: A földi pokol (jelujsag.hu, 2023.11.19.)